Hagyományos építési módnak általában azokat az épületeket nevezzük, amelyeknél a teherhordó szerkezetek főként természetes vagy klasszikus építőanyagokból készültek. Ilyen anyag a kő, a tégla, a vályog, a fa, valamint kötőanyagként a mész és a cement. Ezekre az épületekre jellemző, hogy többnyire kis méretű elemekből, helyszíni falazással alakították ki a szerkezetet, nem pedig előregyártott nagyelemes rendszerben épültek.
A hagyományos épületek legfontosabb ismertetőjegye a tömör falas szerkezet. A függőleges teherhordó elemek maguk a falak, amelyek egyszerre tartószerkezeti és térelhatároló szerepet is betöltenek. A szerkezeti rendszer ennek megfelelően lehet hosszfalas, harántfalas vagy vegyes falazatú. A hosszfalas rendszernél elsősorban a hosszanti falak hordják a terheket, a harántfalas rendszernél inkább a keresztirányú falak, míg a vegyes falazat ezek kombinációja.
Társasházkezelői szempontból fontos tudni, hogy ezek az épületek általában nehéz, de viszonylag kis szilárdságú falazóanyagokból készültek. Emiatt a szintszám korlátozott, a vastag falak jelentős helyet foglalnak, és a szerkezeti kötöttségek miatt az alaprajzi átalakítás lehetősége is szűkebb. Az egymás feletti szintek elrendezése sokszor közel azonos, mert a teherhordó falak helye nem változtatható meg tetszőlegesen. Ez felújításnál, lakás-összenyitásnál vagy új nyílások kialakításánál kiemelt figyelmet igényel.
Minden bontási, átalakítási vagy gépészeti beavatkozás előtt különösen fontos annak vizsgálata, hogy az érintett fal teherhordó szerepet tölt-e be.
A hagyományos építési módú társasházaknál gyakori kezelői és műszaki kérdés a falak nedvesedése, a sókivirágzás, a repedések megjelenése, a födémek állapota, valamint a hő- és hangszigetelés korszerűtlensége. Ugyanakkor ezek az épületek sok esetben tartós, jól javítható szerkezetek, ha a karbantartásuk szakszerűen történik. A harántfalas kialakítás például általában kedvezőbb hő- és hangtechnikai tulajdonságokat adhat, mint más hagyományos megoldások.
Vácon példaként tégla építésű, négyszintes (földszint + 3 emelet), lapostetős, vegyes falazatú, sávalapos társasházakat találunk a Rádi úti lakótelepen (Kertész, Mező, Törökhegyi utcák). Ezek az 1960-as években épült, jól kezelhető, egyszerű szerkezetű épületek. Az építési mód sajátos következménye, hogy az alsóbb szinteken vastagabbak a falak, ezért az alsó lakások alapterülete kicsit nagyobb, mint a felsőké.
A Deákváron (Radnóti lakótelep) gyakran „tégla” építésűként értékesítenek olyan lakásokat, amik valójában iparosított technológiával épült négyszintes, lapostetős, salakbeton nagyblokk épületekben találhatók (Sirály utca, Harkály utca környéke). Ebben a városrészben tégla építésű négy szintes társasházak a régi cementgyári lakótelep épületei (Arany János utca, Űrhajós utca környéke). Nagy számban találhatók továbbá az 1970-es években épült cseréptetős, két- vagy háromszintes (földszint + 1 vagy 2 emelet, + helyenként tetőtérbeépítés) tégla társasházak, amik az ingatlanpiacon jelentősen túlárazottak a műszaki és épületenergetikai állapotukhoz, minőségükhöz képest.